A babatermék-kereső

Az apaság

Herczeg Zsolt - apa bloggerrel - beszélgettünk az apaságról és az "Újabb Büfik és bukások" c. könyvéről!

Ha leendő apukaként nézed ezt az interjút, akkor biztosak vagyunk benne, hogy számos benned kavargó kérdésre fogsz választ és hasznos tanácsokat kapni! :)

Nézd meg a videót, ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre! :)

Ha pedig olvasni szeretsz inkább, az alább megtekintheted az interjú leiratát:

Márk:
Sziasztok Pocakmanók! A mai vendégünk Herczeg Zsolt, újságíró, médiaoktató, a WMN.hu-n már évek óta vezet apa-naplót. A Büfik és bukások című könyv írója, nem utolsó sorban pedig édesapa. Szia Zsolt! Köszönjük szépen, hogy elfogadtad a meghívásunk. Rengeteget beszélünk arról, hogy milyen hatással van az anyukákra az újszülött gyermekük, sok szó esik arról, hogy milyen egy anya élete, viszont arról, hogy egy apa hogyan látja és miképp éli meg a gyermek születését, a gyermeknevelést, arról már viszont nem beszélünk olyan sokat. Ezért is köszönöm, hogy itt vagy, és az apasággal kapcsolatban válaszolsz nekünk pár kérdésre. Az első az az lenne hozzád, hogy mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy gyermeket vár a párod?
Zsolt: Köszönöm a jó kérdést, nem csak azt, hogy itt lehetek, merthogy ezt tényleg ritkán kérdezik meg még egy apa bloggertől is. Ami persze valahol érthető, hogy mindenki az anyákra koncentrál, miközben nagyon üdvözlendő, hogy egyre inkább előtérbe kerülnek az apák is. Valószínűleg ugyanazt éreztem, mint minden férfi, tehát attól még, hogy erről írok és sokan olvasnak, az nem jelenti azt, hogy bármiben eltérnék az átlag apától, vagyis egy ilyen jókora hideg zuhanyként - mint amikor a szaunában kimész és megrántod azt a zsinórt - egy nagy vödör hideg víz a fejedre zuhan. Dacára annak, hogy tudod, hogy ott van egy vödör és benne van a hideg víz, nekem is voltak megalapozott sejtéseim arról, hogy gyerekem fog előbb-utóbb születni, hiszen próbarepüléseket végeztünk, tehát előbb-utóbb célba jut az ember, de amikor így bejelenti az ember párja, akkor persze megdöbben, merthogy egy ilyen milliszekundumnyi idő alatt átsuhan a fején, hogy ugyanakkor most az egész élete A-tól Z-ig, meg margótól margóig teljesen megváltozik. Ebben a sokkban az ember elvan néhány másodpercig, vagy percig, ami a nehéz feladat benne, hogy közben nagyon örülni kell, és boldognak kell látszani, és gratulálni a párodnak, és biztosítani őt arról, hogy élete végéig mellette leszel, ez egyáltalán nem esik az ember nehezére, de közben mégis azt érzi, hogy hú, ez egy nagyon nagy vödör, nagyon sok hideg vízzel a fejemre, de amúgy meg tök jó érzés. És aztán néhány másodperc múlva az embert elönti egy ilyen féktelen boldogság, amiben két érzés keveredik. Az egyik, hogy végre felnőtt lettem, ami az én életemben tekintve, hogy 40 éves voltam, amikor ezt megtudtam, egy elég kései, ebből adódóan nagyon nagy öröm. A másik pedig, hogy; de jó, hogy végre mással is foglalkozhatok az elkövetkezendő életemben, mint saját magammal. Ez a kettős érzés volt és ez a parttalan boldogság.

Márk: És mikor érezted úgy, hogy készen állsz rá, hogy apa legyél?
Zsolt: Még tegnap se. Ez egy soha véget nem érő felkészülés, és nem hiszem, hogy az ember így eljut a Nirvánába a végén, ahol a tökéletesség illúziójában halhatatlanságot nyer, mert amire felkészül az ember, arra már valószínűleg korábban is fel volt készülve, tehát így-úgy-ahogy életben tud tartani egy kisbabát, amire pedig nem tud felkészülni, azok a minden nap jelentkező újabb és újabb kihívások. Ezek tulajdonképpen nem is annyira meglepők, hiszen tudja az ember, hogy mi minden történik egy gyerekkel, mert hát emlékszik a saját gyerekkorára, látta a családjában vagy a baráti társaságában, hogy egy gyerekkel milyen problémák, milyen örömök és gondok adódnak. Amire nem lehet felkészülni, az az, hogy nincs előre tisztában vele az ember, hogy mennyire fáradt, mennyire pusztító módon kimerült lesz, és olyankor nem józanul hoz meg jól megfontolt döntéseket, hanem nagyon fáradtan, nagyon gyors elhatározásokra kell jutnia, és utólag detektálja, hogy hát ezt nem a tankönyvek, vagy a tanácsok, vagy az okosok javaslatai alapján csináltam, hanem úgy, ahogy jött. Van egy része, amire nem lehet felkészülni, hanem ösztönből kell csinálni, dacára annak, hogy én egy rettenetesen felkészülős ember vagyok, tehát én még a meglepetés bulikat sem szeretem, életemben egyszer szerveztek nekem ilyet és két hónappal előtte kikínoztam a páromból, hogy nekem meglepetés bulim lesz. Összeolvastam mindent, beszélgettem apákkal, figyeltem, készültem, és legfőképpen beszélgettem a párommal, amire lehetett fölkészültem, de hát ez körülbelül olyan 10-20 százalék. A többi meg jön.

Márk: És pánikoltál valaha az apaság gondolata miatt?
Zsolt: Az apaság gondolata miatt sohasem pánikoltam. Mindig is akartam apa lenni, úgy éreztem, hogy az életem kiteljesedése az, hogy ahogy említettem, ne csak rólam szóljanak a mindennapok, az akkor fog elkövetkezni, hogyha gyerekem, gyerekeim lesznek. Tudtam, hogy ehhez kell egy olyan ember mellém, akivel ezt el tudom képzelni életem végéig. Nekem megadatott az, hogy olyan párom van, akivel soha egy másodpercre - akkor sem, amikor még nem volt gyerekünk öt évig, és abban az öt évben semmi volt a gyerekünk, gyerekeink vannak - soha egy percnyi másodpercnyi kétség nem merült föl, hogy mi összetartozunk, és az életünk végéig együtt akarunk maradni és ezt úgy fogjuk végigcsinálni, hogy tisztában vagyunk vele, hogy mi magunk is változni fogunk, a világ is változni fog körülöttünk, felfordul az életünk, kialakul egy új élet, ami már talán nem lesz felfordult. Ilyenkor tulajdonképpen pánikra sincs idő. Tehát magának az apaságnak a gondolatától én soha nem pánikoltam, olyan viszont volt, amikor a hétköznapokban pánikoltam. Tehát, amikor a második gyerekem, ugye az első gyerekem Tomika született 2016-ban, a második pedig Anna 2018-ban, és abban a néhány napban, amikor Anna és az édesanyja még a kórházban volt, én pedig Tomikával otthon, akkor több ízben tudtam, ilyen nagyon-nagyon nagy mértékű hisztériarohamokat produkálni, egészen kicsi dolgokon, tehát például nem tudtam kinyitni a babakocsit, de úgy, hogy telefonos segítséggel sem, de hogyha megfelezik, akkor sem. Teljesen esélytelen voltam, és ezen egy ilyen kisebb dührohamot kaptam, de aztán az is sikerült, és így tudtam rajta nevetni. Az egyébként úgy mindig sikerül, hogy előbb-utóbb ezeket én nagy öniróniával tudom nézni, és ebben a szellemiségben is írok, megrántom a vállam, hogy elkövettem mindent, és hát így sikerült. Ezzel az egész szülőséggel egy kicsit úgy vagyok, mint az általános iskolai matematika dolgozataimmal, hogy hát én elkövettem mindent, kettes-hármasra elegendő volt. Akkor már le se szidtak, se a matektanár, se apám. Úgyhogy volt egy régi filozófus Laoce és Weöres Sándor fordításában van egy nagyon értékes sora. Én ezt mindig követem apaként, az úgy hangzik, hogy "aki megelégszik, gazdag." Én igyekszem minden nap megelégedni az én kicsi sikereimmel.

Márk: És mi volt az első gondolatod? Milyen érzések voltak benned, amikor megszületett a gyermeked? 
Zsolt: A legelső gyerekem születésekor nyilván egy semmihez nem fogható boldogság, de a szónak inkább az izgatottság, a zaklatottság, a felspannoltság értelmében. Tehát egészen olyan volt, minthogyha nem én lennék ott, és ez nem velem történne, kívülről tudtam nézni, látni, hallgatni magam, miközben bennem tomboltak az érzések, de egy ilyen létezésen kívüli létezés volt az a néhány óra, meg főleg amikor a kezembe adták, és az utána következő néhány nap és néhány hét, mert akkor tudatosul csak az emberben, nem az azt megelőző kilenc hónapban, hanem az utána következő néhány hétben, hogy ez egy másik ember, egy emberi lény, aki itt van, teljes mértékben ránk van hagyatkozva, mert ugye a kis zsiráf a születése után, miután másfél méter zuhant az anyjából a földre, utána szaladgál a szavannán és eszik. Hát az ember gyereke, az a világ legbénább élőlénye, tehát évekig életben kell tartani, ahogy a mai gyerekeket nézem, olyan 25 éves korukig életben kell tartani őket, különben valami nagy bajt csinálnak magukkal és másokkal, és hogy soha nem lesz olyan, hogy ő nincs itt. Tehát, hogy nincs velem, vagy nincs a gondolataimban, hogy ő nincs az én felelősségi körömben. Ő már mindig itt lesz. Na, ezzel lehet pánikolni, csak mondjuk nem érdemes, mert valójában ez a gyerekvállalás lényege, és így nem hiszem, hogy mondjuk a neandervölgyi ősember a barlangjában elkezdett hisztizni, hogyha gyereke született, hogy Úristen, ez a gyerek most már mindig itt lesz a barlangban, hát én mamutra akartam vadászni, hát mamutra is kell vadászni, meg a gyerekre is kell vigyázni.

Márk: És te miben vagy, miként veszed ki a részed a gyermeknevelésből?
Zsolt: Ó, ez a kedvenc témám, tehát az olvasóim, meg a kommentelőim azt szeretik legjobban, hogyha erről írok. Ugye része vagyok ennek, meg néhányak szerint ilyen élharcosa ennek a bizonyos csendes apa forradalomnak, ami arról szól, hogy az apák teljes körűen vegyék ki a részüket a gyereknevelésből és a háztartás munkáiból. Én nagyon-nagyon hosszú utat jártam be a szocializációmhoz, meg a fiatalkori önmagamhoz képest ebben a vonatkozásban, mert gyerekkoromban nálunk egy nagyon hagyományos családmodell működött. Az én szüleim művelt, de egyszerű gyári szakmunkások voltak, ahol bár mind a ketten három műszakban dolgoztak, soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy az édesanya dolga a gyereknevelés, és az édesanya dolga a háztartási munka is, sőt még a pénzügyek intézése is. Ezt sem a nők, sem a férfiak nem kérdőjelezték meg. Az egész közeg, amiben felnőttem, erről szólt, ez volt a rend, ez volt a norma. Én viszont már kisgyerek koromban láttam, hogy ezzel nincs teljesen rendben minden, és talán az én anyukámnak sem tetszik annyira, mint amennyire ő ezt mutatja, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ennek azért voltak előjelei, mert már viszonylag nagyok voltunk a bátyámmal, amikor ő egyszer fellázadt és a mosogatásnak a rémisztő feladatát azt a hét napjaira elosztotta apám, a bátyám és közöttem. Így neki csak egy nap kellett mosogatnia, mondjuk pechére, vagy hát mártíromságából adódóan vasárnap, amikor a legnagyobb ebéd, ebből adódóan a legtöbb koszos edény van, de legalább a többi napon elmosogattunk, és én gyerekkoromban is szerettem segíteni, mosni, teregetni, takarítani, nagyon szerettem mindig is, most is, de utána én teljes mértékben a karrieremre koncentráltam. Most 46 éves vagyok, én 16 éves koromban mentem be az első szerkesztőségbe, és utána a felsőoktatás éveit is beleszámítva, én az újságírás világában nőttem föl. Huszonévesen hatvan ember főnöke voltam főszerkesztőként egy rádióban, egy újságnál és egy hírportálnál, és az utóbbi 18 évben pedig egy budapesti rádióban dolgozom, ahol szintén nagyon sokat kell dolgozni. Civil önkéntesként dolgozom, tanítok, nagyon sok mindent csináltam, és most is nagyon sok mindent csinálok, de amikor gyerekem lett, és főleg amikor gyerekeim lettek, akkor én elhatároztam, hogy én nem hagyom, hogy az én párom mártírt csináljon magából, és amikor a gyerekek majd olyan 7-9-10 évesek, tehát nem kell állandóan életben tartani őket, akkor nem fogja a fejemhez vágni, hogy rád áldoztam az ifjúságomat, nem csinálsz semmit itthon, és menj el innen, mert köztünk vége mindennek. Én ettől nagyon féltem, ma már kevésbé félek, de a tartás még mindig bennem van, hogy oda kell tenni magam, de ez még csak az első állomás volt, hogy főzök, mosok, vasalok, takarítok. Az igazán nagy lépés a szocializációmhoz, meg az általános magyar társadalmi normákhoz képest az volt, hogy nemhogy a páromat, hanem még magamat is le kellett szoktatnom arról, hogy ő ezeket megköszönje. Hiszen ha megköszöni, hogy elmosogattam, levittem a szemetet, bepelenkáztam vagy megfürdettem, vagy megetettem a gyereket, elvittem orvoshoz, vagy elmentem az óvodai, szülői értekezletére, akkor az azt mutatja, hogy szerintem ez igazából az ő dolga lenne, asszony, ez a te dolgod, csak elvégeztem, hát milyen nagyszerű egy férfi vagyok én, hogy ezt megcsináltam helyetted. De hát nem helyette csinálunk, hanem egyenrangú partnerek vagyunk, a házimunka annak a dolga, aki hamarabb odaér.

Márk: És hogyan jött az ötlet, hogy apa naplót ír?
Zsolt: Nagyon sok minden az én életemben ilyen parttalan viccelődésekből indul el. Amikor megszületett Tomika, akkor néhány hét múlva tudtam egy fél napot adózni az én hobbimnak, én természetjáró és hegymászó vagyok. Van is egy nagy túracsoportom, aminek a szervezésében és vezetésében alapítóként részt veszek, és ezekkel a barátaimmal elmentem kirándulni. De tényleg csak egy fél napra. Nyilván még anya és gyerek nélkül. És ott sztorizgattam a gyereknevelés, vagy hát a baba életben tartásnak a tragikomikus pillanatairól, amin a barátok dőltek a röhögéstől, és az egyik; a legjobb barátom, aki egyébként Tomika keresztapja is, fölvetette, hogy végül is te egy ilyen író ember vagy, megírhatnád ezeket a sztorikat, mert ez olyan, mint egy stand-up, és elküldhetnéd például a WMN-nek, mert történetesen ő ismerte D. Tóth Krisztát. Jó ötletnek tűnt, nem volt vele semmi különösebb célom, nem pénzkereset volt, és a mai napig sem az. Poénból elküldtem D. Tóth Krisztának, és hihetetlenül sokan elolvasták, három részletben jelent meg, mert jó sokat írtam, és utána Kriszta pedig megkért, hogy a nagy népszerűségre való tekintettel csináljunk ebből egy sorozatot. Ez lett a Büfik és bukások, amiből 2018-ban egy kiadó megkeresése miatt lett egy könyv, illetve most majd novemberben lesz ennek a könyvnek egy folytatása, az Újabb büfik és bukások.

Márk: És ha már itt tartunk, akkor mesélnél nekünk légy szíves a "Büfik és bukások" című könyvedről, hogy miről szól, kiknek ajánlanád?
Zsolt: Ez egy apanapló tulajdonképpen a WMN-en havonta egyszer megjelenő fejezetek összefűzött változata, amiben hónapról hónapra különböző témákat, tematikákat érintve nyomon lehet követni azt, hogy mi minden történt a mi családunkban, a gyerekekkel kapcsolatban milyen felismerésekre jutottunk, milyen kalandokon estünk át. Semmiféleképpen nem tanácsadó könyv, meg nem is egy klasszikus influencer tartalom, tehát nem a családunk életébe engedek ilyen módon bepillantást, hiszen van is egy olyan szigorú szabályom, hogy az én gyerekeimről sem általam, sem mások által fotó vagy videó nem kerülhet föl az internetre, amíg ők erről nem tudnak önállóan felelős döntést hozni a mi segítségünkkel, hanem voltak témák, mint a babagondozás, vagy az embereknek a viszonyulása egy kisbabához, vagy a szoptatás, vagy a párkapcsolatnak és a férfi-női szerepeknek az átalakulása, az a rettenetes mennyiségű bénázás, amit az ember elkövet, tapasztalatlanságból vagy kimerültségből, és ezeket fűztem össze, tulajdonképpen szimplán azért, hogy röhögjenek az emberek. Ezek nyelvileg nagyon fordulatos, nagyon sok öniróniát, nagyon sok karikatúraszerű elemet használó némi cinizmust is tartalmazó írások, amit 99 százalékban nők és anyák olvasnak, akik rettenetesen megkönnyebbülnek attól, hogy miután volt egy borzalmasan kimerítő napjuk, este táplálják a kisbabájukat és közben próbálják elfojtani a röhögést, merthogy ezek vidám írások. Aztán idő után jöttek elő komolyabb témák, és akkor tulajdonképpen most a Büfik bukások, már az első kötet is, meg a most érkező második is, az nevettetni akar és elgondolkodtatni. Ezekben bőven van önkritika, bőven van más emberek kritikája, és nagyon vaskosan van benne társadalomkritika is, de a humorba csomagolva nem bántó szándékkal, mert nem vagyok megmondó ember, ahogy tanácsadó sem. Egész egyszerűen egy író vagyok, aki mondjuk másoknál kétségkívül sokkal bátrabban és őszintébben meg bonyolultabban fogalmaz, és ezt szeretik olvasni az emberek. Ez tulajdonképpen a Büfik és bukások. Egy ilyen bajtársi szövetség a nőkkel. Egyébként nagyon sok apa is olvassa, ők jellemzően nem veszik meg, hanem elkérik a feleségüktől. És azt üzeni, hogy nem vagytok egyedül. Tehát, hogy mi férfiak is aggódunk, mi férfiak is tépelődünk, mi férfiak is bénázunk, és nem vagyunk vakok, tehát látjuk, hogy ez nektek mennyire fárasztó, hogy mennyire aggódtok, hogy nem vagytok elég jó anyák, hogy mennyire vergődtök a saját meg mások elvárásainak súlya alatt, ezt üzeni a Büfik és bukások, azon kívül, hogy remekeket lehet kacagni rajta.

Márk: Végezetül egy olyan kérdésem lenne hozzád, hogy mit üzennél azoknak a leendő apukáknak, akik félnek, hogy nem lesznek elég jó apák?
Zsolt: Nem kell besz*rni! Tehát az ősember barlangtól a mai napig nagyon-nagyon sokan megoldották ezt a feladatot. Egyrészt lehet bízni abban, hogy az emberben van egy természetes ösztön. Már ha tényleg akarta a gyereket. Tehát, hogyha ők tényleg együtt vannak a párjával. Ez egy olyan szövetség, ami akár egy életre szól, amennyiben még van ilyen. És az egy vágyott gyerek. Ha megvannak azok a feltételek, hogy azért van hol lakni, van munka, abból adódóan van megélhetés. Van egy pár segítség; nagymamák, ha megengedhetik maguknak; bébiszitter, és jól állnak hozzá ehhez a dologhoz, ráteszik erre az életüket, akkor éppen emiatt nem erről fog szólni az egész életük. Tehát lehet magánéletük, tudnak randizni, el tudnak jutni, kulturálódni, vagy szórakozni. Jut idejük a munkára és a karrierre, hogyha ők legalább ketten összefognak és segítik egymást jóban-rosszban, minden körülmények között. Emiatt nem kell félni. Ha ezek a feltételek nincsenek meg, nincs az embernek munkája, megélhetése, nincs hol laknia, legfőképpen, ha nem jó az egészsége, ez is előfordulhat. Ha nem jön össze könnyen a gyerek, és ez is meg tud viselni egy párkapcsolatot, még akkor is, ha végül eljutnak oda ilyen vagy olyan módszerrel. Ha nem dolgoznak eleget magukon, akkor ez sokkal nehezebb dolog lesz. Az én elméletem vagy megfigyelésem szerint önmagával és a gyerekével az ember akkor tud a legjobbat tenni, hogyha párjával teszi a legjobbat. Szerintem a legjobb apák azok, akik talán még többet is foglalkoznak a párjukkal, mint a gyerekekkel. A gyerekek biztonságban akarják érezni magukat, és számukra semmi nem jelent nagyobb biztonságot, nem számít a lakás mérete, hogy jó kocsink van-e, hogy külföldön nyaralunk-e, hogy mennyi és milyen játékot vesznek nekem a szüleim, de ha azt látják, hogy az apa meg az anya feltétel nélkül szereti egymást, mindig mindent megbeszél, hogyha konfliktusaik vannak, azokat megoldják, feloldják. Hogyha a gyerek felé egy falanxban lépnek föl, hogy anya és apa mindig egy. És hogy mi mindig itt leszünk neked kisfiam, mindig vigyázni fogunk rád, hogyha látja a gyerek, hogy az anya és az apa férfiként meg nőként is üzemel, a szónak abban az értelmében nyilván, hogy megölelik egymást, megsimogatják egymást, megpuszilják egymást, nem csak a gyereket, mert az persze mindig, hanem egymást, akkor a gyerek biztonságban fogja érezni magát. Tehát hogyha megvannak ezek az objektív elemi feltételek, és tudom, hogy sokszor nincsenek meg, és megvan az, hogy a gyerek ezt látja az anyján és az apján, akkor az apának semmi miatt nem kell aggódnia, nem fogja elveszteni az életét, el fog tudni menni bulizni, tud karriert csinálni, és ha ezt jól csinálja, ugyanezekre az anyának is meglesz a lehetősége.

Márk: Ez jó végszó volt, köszönöm szépen! Herczeg Zsoltnak köszönjük szépen az interjút! :)
Zsolt: Én köszönöm! :)

<<< Vissza az előző oldalra

Neked ajánljuk